Megkönnyebbülve vette észre, hogy a fenevadak a határok különböző szakaszairól hol rövidebb, hol a fél világegyetemet átszelő útvonalon, de mind egy irányba tartottak, és az nem a Föld felé mutatott. Keresgélni kezdett, vajon hol lehet a céljuk, és végül felfedezett egy furcsa galaxist a Cet csillagképben.
Mégiscsak kellett volna kivetülést kérnem – gondolta elkeseredetten, mert az adatok csatornázása, a különféle számítások, és a kutakodás nagyon kimerítették. Fekete haja csapzottan keretezte sápadt arcát, karikás zöld szemei megfájdultak a szüntelen tágulástól, tunikája csatakosan tapadt rá, a háta kissé meggörbült, karjai és szárnyai már nem tárultak ki oly feszesen, a forgása is lassult. Hiába, én nem vagyok állandóan rajta az isteni energián, mint a nagyok – látta be tanácstalanul, de nem adta fel.
Mondanátok valamit a Nube galaxisról? – tette fel a kérdést a gondolathálón.
Egyike volt azon kevés régiónak, ahol nem sikerült a Káosz fölé kerekedni a teremtés idején. Néha előfordult ilyen. Azokat a körzeteket úgy hagytuk, és haladtunk tovább – magyarázta Michael. A Nube galaxis szinte csak sötét anyagból áll, oda pusztán halovány csillagokat teremtettünk, azokat is jól szétszórva, ezért gyakorlatilag láthatatlan.
Erős a gyanúm, hogy a démonseregek ott szándékoznak egyesülni, a végleges irányt azt követően tudom kideríteni – küldte el az értesítést Amolen.
– Szerinted van időd pihenni, mielőtt a seregek a Nube galaxisba érnek? – jelent meg mellette hirtelen Michael.
– Nem tehetem, ahhoz, itt kell lennem, hogy tájékoztassalak benneteket – nézett fáradtan a hetek vezetőjének fénylő tekintetébe Amolen.
– Akkor gyere ide! Lehet, hogy fájni fog az ölelésem, de úgy fogod érezni magad utána, mint aki újjá született – tárta ki karjait Michael, és smaragdszín szárnyai közé zárta Amolent.
– Voltam már láva is, ki fogom bírni – mosolyodott el Amolen, aztán lehunyta végre a szemét.
Michael göndör szőke tincsei ráborultak az éjsötét hajkoronára, az ifjú tudós törékeny alakját teljesen eltakarta a hatalmas harcos termete, a Mennyei Sereg vezére még vörös palástját is ráborította a végtelenségig legyengült angyalra. A lávalét kibírhatatlan forrósága enyhe meleg fuvallatnak hatott ahhoz képest, amit Amolen érzett. Az első gondolata az volt, hogy megolvad nagy büszkesége, a mellkasát fedő platina mellvért, ami az isteni bölcsességet megidéző rúnát rejtette, de ez aggasztotta a legkevésbé, amikor átjárta testét a félelmetesen forró energia. Agya úgy észlelte, hogy mindene lángra kapott, mint egy égő fáklya, rémképek jelentek meg előtte, amiken egyetlen izzó széndarabként látta magát, akinek szárnyai és végtagjai hamuvá váltak, alatta egyedül a derekát övező platinalemezes öv parázslott még. Szerencsére nem tartott sokáig, de mire kinyitotta a szemét, nem volt kinek megköszönnie a segítséget. Micsoda élmény! – nyújtózott ki boldogan, megmozgatta a szárnyait, karját és lábait. A fájdalomnak és a fáradtságnak nyoma sem volt, így újult erővel merült bele az adatok végeláthatatlan forgatagába.
