Olyan mélyen magába fordult, hogy belső énje – már kissé szűkösnek találva eddigi megszokott helyét – rosszalló pillantásokat vetett mindenfelé, és úgy döntött, tennie kell valamit, mert szinte elviselhetetlennek érezte ezt a zsúfoltságot.

– Szedd már össze magad! – igyekezett felrázni a tünde tudatát. – Menj innen! Ez itt az én helyem, hallod?!

Csarija észlelte a belülről kifelé jövő jeleket, tudata nyűgösen mászott vissza a való világba, de legalább kimászott, s ettől végre felfogta, hogy valami baj van. Felismerve a képtelen helyzetet, azonnal fel is röppent, hogy megkeresse a küldőt, aki ennyire nem akar a világ része lenni.

Hogy juthat ilyen az eszébe?! – mérgelődött magára találva. Ha becsukom a szemem, és még levegőt sem veszek, akkor is beletartozom a nagy közösbe, ez ellen nem lehet védekezni! – morgolódott tovább egy feltűnően forgalmas hely fölé érve, s tekintete azonnal az alatta kavargó embertömeget pásztázta. Hirtelen érte el az érzelemsugár, lejjebb ereszkedve meg is látta a küldőt, ha ezt egyáltalán küldésnek lehet nevezni. Nem, ez nem kisugárzás volt, ez inkább csak kiszivárgott, nem volt benne semmi akaratlagos, látszott a fiún, hogy esze ágában sem volt segítségért folyamodni. Csarija elgondolkodva nézte, ahogy fejét lehajtva ücsörgött a padon, kamaszos, hosszú karjai ernyedten pihentek a térdein, bakancsa hegyére meredve gondosan kerülte a körülötte sürgő-forgó emberek tekintetét.

A hely érdekesnek tűnt. Csarija máskor biztosan felfedezőútra indult volna, hogy kiderítse, mi célból jönnek-mennek itt az emberek, mi mindent cipelnek kilépve az egyik ajtón, belépve a másikon, miután kíváncsian nézegették a furcsán nagy ablakokat, de most nem tehette, a küldőn látszott, hogy segítségre szorul. A fiú arca elé ereszkedve mélyen a szemébe nézett, kereste a lelket, hogy kapcsolatba lépjen vele, de a lélek nem mutatkozott. Úgy látszott, neki sem volt kedve semmihez, főleg nem ahhoz, hogy kifelé kandikáljon.

Várj csak! Majd adok én neked! – tettrekészkedett. Ne hidd, hogy kifogsz rajtam! – dohogott magában, és már tudta is, mit tegyen, hogy előcsalogassa a befelé fordulásba merevedett lelket. Magamra vonom a figyelmét, és amikor kinéz, majd jól megkérdezem, hogy miért fordít hátat mindenkinek – ravaszkodott, és nekilátott az előkészületeknek.

Tündeköpenyét a fiú karjára dobta, fátylát csábosan maga köré kerítette, és hajszalagjait felborzolva, csípőjét ide-oda ringatva kezdett bele a tündérek hagyományos szellőtáncába. Kis teste mint gyenge fűszál hajlongott a fiú szeme előtt, szikraöve, mozdulataival teljes harmóniában, csillogó szikraszalagként keringett körülötte. Elbűvölő volt, olyan szépség, aminek biztosan nem tudott volna ellenállni egyetlen lélek sem, kivéve persze a fiú háttal álldogáló lelkét. Rendben, ha nem vagy hajlandó kinézni, kénytelen vagyok más módszerhez folyamodni – gondolta morózusan, és azonnal bősz fejtörésbe kezdett, hogy kitalálja a mást.  Ahhoz még túl fiatal, hogy kirángassam belőle a lelkét, a tündeszabály szerint pedig csak nagy veszély esetén szabad belemennem – töprengett. Talán, ha… Ez az! – villanyozódott fel az új ötlet hatására, és fátylát a fiú feje fölé tartva, szeme sugarát a fiúba mélyesztve, átvilágította a kamasz egész testét.

Az önbizalmat kereste, kutatta mindenfelé, de így kívülről bizony nem volt könnyű megtalálni. Szerencsére maradt még benne egy darabka, bár rendesen elbújt, épphogy sikerült észrevennie, olyan hajszálvékonyra sorvadt.

– Szia, Csarija vagyok, a tünde! – szólította meg a soványka önbizalmat. – Segítenél nekem?

Az önbizalom kíváncsian emelte fel a fejét, nem tudta, honnan hallja a hangot, de olyan érzése volt, hogy őt szólítják.

– Nekem szóltál? – kérdezte félszegen.