A csipkepalota óriási lépcsősora előtt landolunk. Angyalok hosszan elnyúló sora fogad bennünket, a lépcső első fokán egymástól egyforma távolságban várakoznak, bizonyára ők az eligazítók. Azonnal tudjuk, hogy mit kell tennünk, mindenki a hozzá hasonló színű angyal elé áll.

A palota kapujában Sandalphon jelenik meg, valamennyien a magasba emeljük a tekintetünket.

– Üdvözöllek benneteket a Mennyei Lakóhelyen! – zeng erős, kissé mély hangja, ami ilyen távolságból is tisztán hallható. – Az eligazítók elvezetnek a szállásaitokra, majd hívást kaptok a légiókhoz. Atyánk úgy teremtett titeket, hogy mindent tudtok a munkátokról. Ez jusson mindig eszetekbe, ha elbizonytalanodtok. Ha tanács kell, a feljebbvalótok bármikor a rendelkezésetekre áll. Jó munkát az emberekkel! – int felénk, majd el is tűnik.

Persze, hogy nem volt itt, nyilván ez is egy szokásos kivetülés, míg máshol teszi a dolgát. Azért jólesett, ahogy önbizalmat öntött belénk.

Nagyjából az őrangyal újoncok tömbjének a közepén állok, nem is látom, hogy mi történik az elején. Érzékelem, hogy mindenki felemelkedik előttem, ezért velük együtt lendülök. A többi tömb is elindul, úgy szállunk minden irányba, mintha fénysugarak futnának szét az égen. Hosszasan repülünk a fehér tornyok között, mire megpillantom a mi városrészünket. Itt az összes házat a mi rúnánk díszíti.

– Ezek a szállásaitok – emelkedik elénk a vezetőnk. – Pihenjetek egy kicsit, majd amikor meghalljátok a hívójelet, jelentkezzetek a légiótokban!

– Miről ismerjük meg a sajátunkat? – kérdezi az egyik társam.

– Már belétek kódoltam, sőt azt is, hogy hol találjátok a légiótokat – válaszol, és azonnal visszarepül arra, amerről jöttünk.

Hát, érdekes, ahogy a szárnyam elindul jobbra, egy távolabb eső épület felé. Ráfekszem a szélre, hagyom magam. Az egyik oszlopos, nyitott szinten landolok, hófehér, díszes ajtók és ablakok fogadnak. Gyönyörű növények közt lépkedek ráérősen ahhoz a bejárathoz, amelyik már akkor kinyílt, amikor ideértem. Nem tudom, mennyi időt töltök itt, de addig is szép helyen élhetek. A szobámat betölti a kinti virágok illata, ablakaim néznek a nyitott részre is. Egyszerű, mégis szép bútorok. Kényelmesnek tűnő két fotel, kis asztal, ágy, függönyök, virágok a vázában, minden hófehér.

Az egyik oldalfalat a padlótól a mennyezetig számtalan angyali rúna borítja. Meg sem lepődöm azon, hogy mindegyiket felismerem. Tudom, ha bármelyiket megidézem, azzal irányítom az erőt, amit képvisel, így azonnali segítséget tudok nyújtani a védencemnek. A rúnák többsége érzelmeket generál, olyanokat, mint a megbékélés, megbocsátás, nyugalom, együttérzés, elfogadás, bűnbánat, szeretet, igen soká tartana felsorolni őket. Vannak gyógyító, védelmet nyújtó, erőt és bátorságot adó, emlékeket felidéző, sőt tehetségfejlesztő rúnák is. Ezenkívül látok olyanokat, amik az én munkámat segítik. Például felfedezem köztük azt, amivel a természeti angyalokkal tudok együtt dolgozni. Megakad a szemem azon a rúnán is, amit a védencemet megkörnyékező gonosz erők ellen tudok bevetni, míg megjönnek a démonvadászok.  Kerun jut eszembe, de jobb, ha nem így találkozunk.      

A másik oldalfalat védelmező angyalrúnák díszítik, ezek a feljebbvalók jelei. A hetek állnak legfölül, alattuk a légiók parancsnokai, azok alatt pedig a többi, egészen a közvetlen vezetőkig. Jó, ha memorizálom őket ráérős időmben. A mi közvetlen vezetőnk Raphael, de nem árt ismernem a többiekét sem. Ezeknek a rúnáknak a megidézése biztosítja az angyalok általános védelmét. Persze, ha nagy a baj, akkor hívni is kell valamelyik felettest, de Raguel közölte, hogy badarságokkal nem zavarhatjuk őket.

Azt mondták, pihenjünk, így végigdőlök az ágyon, és beleveszek a virágok illatába. Ma születtem, és annyi minden történt, hogy rám is fér a pihenés. Gondolataim a mennyország különböző szintjein kószálnak, látom magam előtt újra a színeket, a szépséget, a temérdek angyalt, akik a mindent átható rendet szolgálják.

Újraélem a borzongást is, ami elkapott a második mennyország sötétségének a határán. Szinte érzem a démonok jéghideg energiáját. Eszembe jut a harmadik mennyország is, ahol a barlangok mélyén élő gonosz emberi lelkeknek rendszeresen a tűzfolyamon kell átkelni, hogy szüntelenül szembesüljenek a bűneikkel. Sajnálom őket, de tudom, hogy a megtisztulás után jobb helyre kerülhetnek. Nem, nem vonom kétségbe Atyánk szeretetét, tudom, hogy mindezt azért rendelte el, hogy ne kelljen lemondania róluk. Aki viszont nem bánja meg, amit tett, az jobb is, ha nem kap többé esélyt arra, hogy bántsa az embereket.”